Istentisztelet 2018. január 21-én

Hang: kattints a képrre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 1Móz 23,1-18

Textus: 1Móz 23,19-20

Szeretett Testvérek!

Nem igaz, hogy keresztyén hitünk egy csapásra megoldja minden gondunkat. Nem igaz, hogy a hittel élő ember élete felhőkön lebegő könnyedséggel veszi a próbatételeket. Nem. Az Isten mércéjét ismerő ember gyakran több bonyodalommal néz szembe, mint korábban. Élethelyzetei ugyanis olyan döntéseket követelnek tőle, amiknek a tétjéről fogalma sem volt az előtt, hogy Jézus nyomába szegődött.

Ilyenkor megesik, hogy a hívő ember is elgyengül. Összeroppantja a fájdalom. Elveszti a tisztánlátását. Rövidlátó lesz. Te is így vagy vele?

Mi segít ilyenkor? A periszkóp. Az az egyszerű szerkezet, ami enged túllátni az akadályokon. Használnak ilyet a lövészárkokban, fel vannak szerelve a tengeralattjárókon, és, mondjuk, madármegfigyelés közben jó hasznát veszik a rejtekhelyükön megbúvó természetbúvárok is.

Ábrahám, történetünk főszereplője kapott egy periszkópot Istentől. Nem foghatta kézbe, sőt nem is látta, csak hallotta! Hallani egy periszkópot? Igen. Mire is jó a periszkóp? Arra, hogy a szemmagasságból nem észlelhető dolgok érzékelhetővé váljanak. Isten „hallható" periszkópja így szólt: „Menj el földedről... arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek... Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége." (1Móz 12,1-3) Ábrahám hetvenöt éves korában kapta Istentől a látást, ami megmutatta neki a szemétől elzárt, térben és időben is egészen távoli célt. Azt, amire az emberi nézőpont magasságából soha nem láthatott volna rá. Attól kezdve, hogy Isten kijelentése megláttatta vele, attól kezdve viszont abból élt. Ritkán vette le a szeméről a jövőjére, az utódaira, az áldásaira irányított, láthatatlan, de kristálytiszta, isteni csiszolású lelki periszkópját. Ha mégis mellé nézett, az Úr újra elé adta.

A te periszkópodat mikor adta neked először Isten? Mikor dörzsölted meg a szemedet, mert - mint a katona a lövészárokban - rájöttél, hogy nem csak az van, amit látsz, hanem Isten messzebbre ereszti a tekintetedet? Mikor éltél először a lehetőséggel, és - mint a jelzőmatróz a tengeralattjáróban -, nyomtad ki a mély vízből, a fullasztó közegből az isteni periszkópot, körülnézve a felszínen és az égen? Kitekintettél-e már a kényelmes rejtekhelyedből; ránevettél-e már arra, - amire az ornitológus, a madarakat figyelő tudós -, amit az addig tapasztaltakon túl még örömödre szánt az Isten? Túllátsz-e azon, amit szerezhetsz, arra, ami vár rád? Használod-e a már megismert isteni periszkópot, amikor nagyon nagyra nő az előtted lévő bánat, szürkeség, veszély; sötét fájdalommá tornyosul a veszteség?

Ábrahám Sárát siratta. Több mint egy évszázadot éltek együtt! Mennyi mindenen mentek keresztül! Költözés, utazás. Kényelemből, tisztaságból a poros sivatagba. Biztonságból az ismeretlenbe. Állampolgárságból jövevénysorsba. Barátok, ismerősök szomszédsága helyett idegenek vették körül őket.

Ábrahámnak egyetlen biztos kapaszkodója maradt. Isten ígérete. A szent periszkóp, ami mindenen túlmutatott. Ijedtségen, unalmas homokbuckákon, gyászon. Vándorolva hitte, hogy az a föld, melyre Isten elhívta, elküldte őket, akkor is az övé, ha annak még semmi jele nincsen. Akkor is az utódaié lesz, ha ő, Ábrahám még idegen és jövevény Kánaánban. Akkor is áll Isten ígérete; Isten periszkópja akkor is a beteljesülő valóságot mutatja, ha neki, Ábrahámnak és Sárának egyetlen gyermeke született: Izsák.

És mi történik? Felesége, Sára az első, aki meghal az Ígéret Földjén. Erről szól az egész fejezet. Vagy mégsem? Mózes első könyve 23. fejezetének mindössze három verséből hallottunk halálról, gyászról és temetésről. A többi 17 vers érdemi része egy adás-vételitárgyalás, egy ingatlan üzlet. És: annál sokkal több!

Ábrahámnak egész földi életében annyi jutott az Ígéret Földjéből, amennyit megvásárolt a felesége temetkezési helyének. A kánaáni, makpélai szántóföld, amin volt egy barlang. Többet, különbet is kapott volna. Ingyen. A hettiták kedvelték és tisztelték a közöttük lakó jövevényt, Ábrahámot. A legszebb sírhelyet ajánlották neki. Nem is titokban, hanem a helyi földhivatal és számvevőszék hivatalos „irodájában", vagyis a város kapujában. A kérelmező Ábrahám meghajolt a döntéshozó testület előtt. Jóakaratukra ráérezve előadta a kérését. Mert készült. Készült erre a tárgyalásra. Kiderült, hogy már kinézett egy helyet. Egy bizonyos Efrón szántóföldjét, mely föld végén temetkezésre alkalmas barlangot talált. Efrón, a szántó tulajdonosa ott ült a tárgyalásra összegyülekezett tömegben. Gyorsan szólásra emelkedett. Nem kell semmilyen protekció. Ő ott, helyben kijelenti, hogy barlangostól, mindenestől Ábrahámnak adja a kért ingatlant.

Ábrahám azonban már évtizedek óta ott élt Kánaánban. Ötven éve várt erre a lehetőségre. Saját földje lesz a még más tulajdonában lévő Ígéret Földjén. Most kezd valóra válni az, amiért otthagyta a hazáját. Meghajol és kinyilvánítja tényleges vételi szándékát. Efrón, a tulaj, igazi keleti bölcsességgel, a látszat-jóakaratot megőrizve, mintha tényleg, ingyen is szívesen odaadná, kijelenti, hogy bár 400 sékel értékű a föld, de hát, mit jelent az két olyan remek ember között, mint ő, és Ábrahám. Ábrahám így megtudja a föld árát. A keleti eljárási módokat tekintve szokatlan hirtelenséggel, minden alku nélkül lepengeti a piaci értékkel egyenlő valutát, 400 ezüst sékelt. A városkapuban, tanúk előtt kihirdetett és megkötött üzletet ezek után senki sem támadhatta meg.  Ábrahám tulajdonába került egy darabka föld abból, aminek egészét évszázadokkal később Izráelnek nevezik majd.

Ábrahám licitálás nélküli föld és sírhelyvásárlása sokkal több volt annál, hogy megadta a végtisztességet feleségének, Sárának. A föld kicsinyke részének birtokbavételével hite utolsó kézjegyét is odatette a szerződésre, amit Isten kötött vele. Sárát idegenektől körülvéve, de már a saját földbirtokán temette el. Azt üzente közvetlen és kései utódainak: mi már nem megyünk haza. Ez a mi otthonunk, és Isten bármit tartogat a jövőre nézve, ez már a ti otthonotok is! Így lett! Sára volt az első, akit ide temettek Hebrónba. Aztán ez a szép mamréi tölgyes lett férje, Ábrahám, fiuk, Izsák, unokájuk Jákób és két felesége, Rebeka és Lea nyugvóhelye is. A fogságból hazatérő zsidók ide, Hebrónba hozták, Jákób tizenkét fia egyikének, az Egyiptomban óriási hatalmat szerzett Józsefnek a csontjait. Eltelik néhány emberöltő, és itt, az ősök sírjának helyén, Hebrónban teszik Júda királyává Dávidot.

Ilyen messze látott Ábrahám. Ennyire bízott Isten periszkópjának tisztaságában. Abban, hogy mindaz, amiért valamikor elhívta magának az Úr, mindaz, amire ígéretet tett, az olyan biztos, mint az ő földi életútjának minden egyes állomása.

Isten Szentlelke ma délelőtt rálehel arra a periszkópra, amit tőle kaptál. Na? Milyen messzire látsz? Honnan nézel ki? Fáj? Nehéz? Vagy csak megszoktad, hogy a komfortossá tett árokban élsz; mesterséges levegőhöz jutsz a víz alatt, és már nem is érdekel, mi van azon túl, amibe belenyugodtál? Nézz bele abba a lelki kitekintő szerkezetbe, amit Isten éppen a te számodra, éppen neked készített! Emlékszel, mikor volt utoljára a kezedben? Emlékszel, mikor láttad biztosan azt, ami nem itt, ezen a helyszínen vár rád, hanem ott, azon a ponton, ahová eljutni még csak ígéreted van, de az biztos, hogy megvalósul?

Ábrahám évtizedekig várt az ígéret beteljesedésére, de annak tökéletes véghezvitelét nem érte meg. Ő nem látta a fia, Izsák; unokája, Jákób; az utóbbi fiaiból kinőtt tizenkét törzs megtelepedését Kánaánban. Bizonyos kor elteltével valószínűleg rájött arra, hogy Isten szava nem az ember elképzelései, vágyai szerint állja meg a helyét.

Hányszor, de hányszor visszaidézhette magában az isteni szózatot: „Nagy néppé teszlek ...."! Néppé lenni? Az nem egy nemzedék ideje! Az majd az unokái unokáinak idejében válik láthatóvá! Ezt hangoztatta, ezt mutatta a jövőbe mutató isteni műszer, az Úr kijelentése.

Ábrahámhoz hasonlóan mi is idegenek és jövevények vagyunk ezen a földön. Annyira kell berendezkednünk rajta, amennyi elég ahhoz, hogy észrevegyenek rajtunk valamit. A vágyakozást. Azt, hogy vágyunk oda, ahol - mint Ádám és Éva - újra teljes, romlatlan közösségben lehetünk majd Istennel, és mindazokkal, akiket hozzá vezettünk. Akiket Vele megismertettünk.

Miből derül ki, hogy van nekünk buckákon, akadályokon, felhalmozott gondokon túllátó eszközünk?   Hát, mi másból, mint abból, hogy: használjuk! Nem csak örvendezünk felette, nem csak beszélünk, énekelünk róla, hanem: hasznosítjuk. Az isteni látás periszkópját. Az árkokból kitekintést nyújtó, Istenbe vetett hitet. A mély vízből felszínt, tiszta levegőt, új lehetőségeket megláttató, Isten kijelentéseire alapozott reménységet. Nem csak hisszük; használjuk!

Van egy szemüvegtisztító folyadékom. A két lencse négy oldalára cseppentek belőle. Utána, az optikus utasítását követve a két ujjammal eldörzsölöm az üvegen. Pár perc után rászárad. Akkor kell letörölgetni valami finom kendővel. Amikor újra felteszem a szemüveget és körülnézek, mindig meglepődöm, milyen koszos volt előtte. Pedig nem is látszott rajta.

Jézus felajánlotta a látásunkat tisztító folyadékot. Nem is csöpögött, hanem folyt a kezéből, lábából, fejéből. Vérével tisztította meg a látásunkat. Aki már meglepődött azon, milyen torz, homályos volt a hite az előtt, hogy Jézuson keresztül nézegetett Istenre, az tudja, mire gondolok. Aki még nem, az kérjen Istentől bizalmat ébresztő periszkópot, hogy kilásson a sarok mögül, a gödörből, a mélységből. És Ő szívesen adja a jövőbe tekintő, jelent átértékelő eszközét. Erről biztosít minket az úrvacsorában magát közlő, minket sötétségből kiváltó Jézus Krisztus. Ámen