ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2012/10.sz.

Lekció: II. Kir. 4, 8-37

Textus: „Az asszony így szólt a férjéhez: Nézd csak, én tudom, hogy Isten szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Építsünk neki egy kis felső szobát..." (I. Kir. 4, 9-10)

Egy padlásszobát... Padlás... Különös hely... Kívül és fölötte van életünk mindennapos helyszíneinek, idejének, cselekményeinek... Ahová mindig viszünk, s ahonnan mindig hozunk le valamit... Emlékek, kacatok, kincsek, titkok, álmok, vágyak, könnyek világa... Különös hely... „Ég és föld között itt áll a padlás, hol Kelet és Nyugat összeér, fény és sötét összefér, várjuk, hogy földre szállj..." - éneklik az ismert musicalben.

Ma menjünk fel a sunémi asszony padlására, s nézzük meg, mi minden volt ez a különös hely?

Vendégszoba. Annak készült. Elizeusnak, Isten emberének. Állandó szálláslehetőség neki, mert -férjével együtt- tisztelik, szeretik. Őt is, s az Istent is. Egy hely annak, akit mindig vártak... Önzetlen szeretetük építménye... Szorgalmas, jómódú, békés mindennapi életükhöz elég lett volna a földszint is, de nekik így lett -majdnem... - teljes az életük...

Aztán vendégszoba lett abban az értelemben is, hogy Elizeus -mint a szentírásban annyiszor az angyalok - itt közölte a jó hírt az asszonnyal, hogy nem várt vendég érkezik a házhoz... Egy gyermek, egy fiú... Igen, egy hely annak, akit már nem is vártak... Isten életadó szeretetének szülőszobája... Az asszony nem is akarja elhinni: „Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd szolgálódat..." Aztán megszületett a gyermek. Sokat mondó, hogy az anya öröméről egy szót sem ejt a szentíró,  nem azon van a hangsúly, hanem Isten ígéretén!

Halottas kamra. Egy napon a gyermek meghal, s asszony felhozza a kis padlásszobába, Elizeus ágyára fekteti. Ravatalozó lesz a vendégszobából. Felfoghatatlan gyász a nem várt ajándékból. „Soha nem fogom feldolgozni a halálát -mondja egy gyermekét elveszítő szülő- úgy érzem, ahogy öregszem, a hiánya napról napra erősödik bennem..." Itt az asszony perel Isten emberével („Uram, kértem-e én fiút...?"), de reménykedik, tudja, hogy csak az az Isten adhatja vissza gyermeke életét, akitől kapta... Felgyorsulnak az események. Ahogy az anyai örömökről, úgy a könnyekről sem olvashatunk. De hogy mondja egy indián bölcsesség? „Ha a szem nem könnyezett volna, a lélek nem látott volna szivárványt..." A fiú még alszik ravatalán, de már közeledik felé Isten hatalma, ereje, békessége...

Templom. Számunkra, keresztyének számára a templom az a hely, ahol minden vasárnap a feltámadt Krisztust ünnepeljük! Az általa hozott életet, új életet, örök életet! Ebben az értelemben templommá vált a padlásszoba... Nem kórházzá, ahol sikerült egy újjáélesztési kísérlet, hanem templommá, Isten házává, ahol Ő tesz csodát, s Ő ad életet! Imádság házává, ahol Elizeus imádkozik az élő Istenhez, s ez nyitja ki az élet ajtaját, nem az ő különleges képessége, vagy az általa elvégzett mágikus rituálék... Isten tiszteletének házává, ahol az asszony a próféta lábához borul („meghajtotta magát a földig..." -Kecskeméthy-fordítás), de ez a hála, hódolat az Istennek szól!

Padlás... Van-e ilyen különös, sok mindent rejtő, mások elől elzárt, de Isten felé nyitott része az életünknek? Ahol az Ő küldöttének, Fiának, mint „kedves vendégnek" szállást adhatunk, ahol az élet legnagyobb próbatételeit is az Ő életadó atyai kezéből fogadjuk, ahol Őt, mint az élet urát imádhatjuk...

Imádság: „Ó kedves vendég, nálam szállj...!" (316/13.v.)

Ének: 35. zsoltár, 161., 241., 316., 426. dicséret