ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2015/33.sz.

Lekció: János ev. 11, 28-44

Textus: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem." 32.v.) „Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és háborgott.(...) Jézus könnyekre fakadt. (33.,35.v.) „Nem mondtam-e neked, hogyha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?" (40.v.)

Gondolkodtak-e már azon, hányféle arcunk van? Valaki azt mondta, mindenkinek van egy köszönő (mosolygós) és egy távozó (másikra rosszat mondó) arca... Vagy hallottak Janusról, a kezdet és a vég védőszelleméről, a kétarcú római istenről, akit gyakran úgy ábrázoltak, hogy az egyik arca egy fiatal fiúé, a másik egy idősebb, szakállas emberé, s akit ma legtöbbször a kétszínűség szinonimájaként emlegetnek...?

És hány arca van Jézusnak? El lehet-e mondani, le lehet-e írni, meg lehet-e rajzolni az Ő személyiségének, istenségének és emberségének csodálatos gazdagságát? A Lázár-történet folytatásaként ma Jézus 3 jellemző arcát szeretném felvillantani...

Talán meglepő, de az első a hiányzó, távol lévő, késlekedő Jézusnak az arca! Akit lehet vádolni, okolni, akinek szemrehányást lehet tenni. Ahogy azt tette Mária (s korábban Márta is ugyanezekkel a szavakkal, mint ahogy talán már mi is mondtuk már Jézusról, Istenről ezt vagy ehhez hasonlót...): „Uram, ha itt lettél volna..."

Azt hiszem, ez a leggyakoribb kép Jézusról: amikor nincs itt... nincs jelen az életemben... S tegyük hozzá, ez a legkívánatosabb is, legtöbben azt szeretnék, hogy egyrészt jelenlétével ne feszélyezze, terhelje az életemet, hagyjon élni, ugyanakkor ha baj van, segítsen... (Lám, nemcsak Janus volt kétarcú...) S ha nem teszi, maradnak a vádló szavak: Uram, ha itt lettél volna...

Olvastam egy tanulságos érdekességet: Bolíviában minden nagypénteken megszaporodnak a lopások és egyéb bűncselekmények... Mert az ottani emberek úgy vélik, hogy Jézus meghalt, most nincs itt közöttünk, most azt tehetünk, amit akarunk... Igen, ránk néz a hiányzó, távol lévő Jézus arca...

A következő a szimpatikus Jézusé... Aki velünk együtt szenved és sír... (A szimpátia -szó szerint- együtt szenvedést jelent, nem felületes érzést, viszonyulást...) Aki megrendül és lelkében háborog barátja halála, testvéreinek gyásza miatt...

Mindenkinek van olyan keresztje, fájdalma, vesztesége, amiről talán már nem is beszél senkinek... Olyan jó ezekre is úgy tekinteni, hogy Jézus tud róla, átérzi szomorúságunkat, s már ezzel a hittel, tudattal „könnyebbül a teher..." (265/2 dics.)

Jézus nem közömbös, nem érzéketlen az emberi szenvedésre, gyászra, nem apatikus! (Cook kapitányt istenként fogadták és tiszteleték az egyik déli szigeten, s akkor esett le a hályog a bennszülöttek szeméről, amikor egy nyíl eltalálta, s elkezdett nyögni, szenvedni... Azt mondták, egy isten nem sír, nem nyöszörög, nem szenved...) Jézus más, Ő néz ránk, a velünk együtt síró, szenvedő, hozzánk szimpatikus Isten...!

Végül a feltámadt, megdicsőült Krisztusnak az arca! Elgondolkodtató Neal Flanagannak, egy amerikai katolikus bibliamagyarázónak a megfigyelése, miszerint Lázár feltámasztása már elővetíti Jézus feltámadását, s nem véletlen von János evangélista többször is párhuzamot (a gyászoló Mária a sírnál, kővel elzárt barlangsír, halotti lepel és kendő, Tamás szerepe stb.) a két esemény között! Igen, csodálatos, hogy Jézus Lázárék családjában, hétköznapjaikban, gyászukban is isteni hatalommal, dicsőséggel, mint feltámadt és megdicsőült Krisztus van jelen! Mi érezzük-e magunkon a feltámadt, diadalmas Jézusnak tekintetét?

Mindez nem tantétel... Hogy írja Károlyi Amy? „...az én hitem ott végződik, ahol a brosúrák elkezdődnek, az én hitem ott kezdődik, ahol Lázár felkel és jár..."  Hiszünk-e ebben a távollétében is velünk együtt szenvedő, feltámadt és majd bennünket is feltámasztó Jézus Krisztusban?

Imádság: szenvedőkért, gyászolókért

Ének: 92. zsoltár, 275. és 478. dicséret