ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2015/50.sz. Karácsony

Lekció: János ev. 17, 1-5

Textus: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó fölött, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. A pedig az örök élet, hogy megismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn. 17, 2-3)

Ez sem lehet véletlen, hogy éppen ma, karácsony szent ünnepén Jézus főpapi imájához érkeztünk. Csak érdekességképpen: Főpap latinul pontifex maximus azt jelenti szó szerint: hídverő, átvitt értelemben Jézus is ezért imádkozik, hogy hidat építsen Isten és az ember világa közé! Két ilyen „tákolmány" is ezt a célt szolgálja, a jászol és a kereszt...

Ma, karácsonykor a „nagypéntek előestéjén" elmondott imádság képei peregnek lelki szemeink előtt... Érdemes mindkét „képernyőt" egyszerre nézni!

Az egyiken a kisded Jézus alszik a jászolban, felfelé néz, a másikon Jézus, a kereszt árnyékában égre emeli tekintetét... Az egyiken Jézus, az Isten Fia, öntudatlan csecsemőként, a másikon már felnőttként, ahogy gyermeki egyszerűséggel beszél az Istenhez: Atyám...! Az egyiken még a küldetés előtt, sok-sok apró lépés vár rá az emberek felé, a másikon a küldetés végén, már csak két nagy lépés - felemeltetés - van előtte, az egyik a keresztre, a másik a mennybe, az Atyához...!  Igen, az egyiken a jászol, kint a pásztorokat -az angyal megjelenése után- körülragyogja az Úr dicsősége, a másikon Jézus így folytatja: „Dicsőítsd meg a te Fiadat...!"

„Dicsőítsd meg a te Fiadat..." Meglepő kérés egy olyasvalakitől, akinek eddig egész élete arról szólt - a jászollal kezdődően - hogy lemondott a dicsőségről. Főképp akkor, ha tudjuk, hogy ezzel itt se azt kéri, hogy Isten emelje ki őt a földi nyomorból, létből a mennyei létmódba... Nem önző életmentést kér Jézus a maga számára... Hanem, hogy az Atyának engedelmeskedve a golgotai kereszten keresztül térhessen vissza, fel az Atyához! Nem magáért kéri, hogy dicsőítse meg Őt az Atya, hanem?

„...Hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon!"

Vallásos szótárukban régóta ott van ez a kifejezés, de igazából nem is tudjuk felfogni mit jelent. Az biztos, hogy nem csak annyit, amit sok Istenben nem hívő is elismer, hogy valamilyen módon folytatódik tovább a halál utáni élet, hanem, hogy részesedünk Isten életéből, az Ő -felfoghatatlan- létét éljük tovább! Egy hívő ember, aki visszajött „odaátról", bizonyságot tett egy gyülekezetben erről a halál utáni élményéről, s a hallgatóság szinte egykedvűen bólogatott, hogy igen, folyosó, fehérség, fény, Kedves Valaki, aki nyugalmat áraszt, mire emberünk kicsit megemelte a hangját, a azt mondta, hogy „értsétek meg, hogy ezt az emberfölötti élményt nem lehet visszaadni emberi szavakkal, s higgyétek el, ott tényleg az Isten vár rátok!" Mert mi az örök élet lényege?

„Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged." Amikor Jézus itt az Isten ismeretéről beszél, nem hittan tudásra, száraz teológiai ismeretekre gondol, hanem - gondoljunk csak arra a mondásra, hogy „lakva ismerszik meg az ember..." - egzisztenciális értelemben vett életközösségre, Istenközösségre, Vele való élő, bensőséges kapcsolatra! Ez pedig már itt lenn elkezdődik. Olvastam egy történetet, egy idős emberről, aki padlásán, emlékek után kutatva, talál két naplót. Az egyik egy szép bőrkötésű, az övé volt fiatalabb korában, ebbe a következő bejegyzést találta az egyik lapon: „Az egész napot elvesztegettem a Jimmy fiammal való horgászatra, semmit nem fogtunk!" Megnézte ugyanezt a napot az akkor 7 éves fia rongyos naplójában, s megszégyenülve olvasta: „Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja!"

Tudunk-e úgy tekinteni minden istentiszteletre, pl. erre a mai karácsonyira is, hogy nem elvesztegetett idő, hanem eben már a Krisztus megdicsőülése által hozott örök élet, az Istenközösség vette kezdetét?

Imádság: Az Istenközösség megbecsüléséért, értékeléséért!

Ének: 316., 328., 329. dicséretek