ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2011/17.sz. Nagypéntek

Lekció: Luk. 23, 26-46

Textus: „A népnek és az asszonyoknak nagy sokasága követte őt, akik jajgattak és siratták őt. Jézus pedig feléjük fordulva ezt mondta nekik: Jeruzsálem lányai ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok..." (Luk, 23, 27-28)

Ostffyasszonyfán van egy 1.világháborús katonatemető, ahol 10 ezer orosz, olasz és román katona nyugszik. Mögötte van egy szép erdő, ahol alig 100 éve Közép Európa legnagyobb hadifogolytábora állt -160 ezer ember élte itt mindennapjait. Mára - néhány beton építményen kívül -mindebből semmi sem maradt.

Az erőben sétálva azon gondolkodtam: el lehet-e takarni teljesen a múltat, egy világégés szörnyű sebeit? Aztán: tudok-e együtt érezni régen élt, ismeretlen, itt szenvedő, s haza talán soha nem térő, fiatalon kettétört életű emberekkel? Végül: mit jelent ez a múlt ma az én számomra?

Jézus kereszthalálára gondolva most ugyanezeket a kérdéseket tegyük fel!

Élhetünk-e úgy, mintha meg sem történt volna? Ha elolvassuk a szenvedéstörténetet, az események szinte magukkal sodornak: ott vagyunk a főpap udvarán, Pilátus előtt a „feszítsd meg!"-et kiáltó tömegben, s most a Jézust a Golgotára is követő síró emberek, asszonyok között... Az embernek az az érzése, mintha két, egymással ellentétes erő működne a történelemben: az egyik, mely a „múltat végképp eltörölné", ne legyen történelemtudata az embernek, s Jézus lábnyomát is leseperné a földről, a másik pedig amely Kálváriadombokra stációkat emel vagy csak lélekben-gondolatban, de évről évre újraéli mindazt, ami Jézussal történt... Melyik erő sodrásában, erőterében állunk, s bízzuk rá magunkat?

Tudunk-e együtt érezni Jézussal? Tudjuk-e, egyáltalán kell-e Őt siratni, gyászolni? Megérintett-e bennünket akár csak egyszer is az életben Jézus szenvedése, kereszthalála? Olyan csodálatos vagy éppen döbbenetes, hogy Jézus nem is várja el tőlünk... Az őt sirató, a törvény ellenére is nyilvánosan, hangosan jajgató, gyászoló asszonyokra is rászólt, hogy „ne engem sirassatok...!"  Mintha azt mondaná: én nem szorulok rá a ti sajnálatotokra, könyörületetekre, de ti igen az enyémre... Sokkal többről van szó, mint felszínes, szentimentális érzelmekről, ki tudja mennyire őszintén csillogó könnyekről...

Mit jelent nekünk Jézus kereszthalála? Ítéletet vagy kegyelmet!

Azt mondja Jézus, hogy „...magatokat és gyermekeiteket sirassátok!"

Hulljanak majd az ítélet könnyei, ha úgy gondoljuk, hogy nekünk nincs miért élnünk, nincs kitől félnünk, nincs kinek számot adnunk életünk, gyermekeink, unokáink élete, hite vagy éppen hitetlensége felől...

De hullhatnak a bűnbánat könnyei is, ha tényleg, őszintén siratjuk bűneinket, életünk elhibázott lépéseit, mindent, amit Jézus nélkül tettünk...

S ezek -hiszem- egyszer majd az öröm könnyei lesznek. A teljes vigasztalásé: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!" És Isten haragja, ítélete helyett mindent elborít, eltakar - jobban, mint az örökzöld erdő a hadifogolytábor emlékét, romjait- a Mennyei Atya megbocsátó mosolya...!

Imádság: Magunkért, gyermekeinkért... Kegyelemért!

Ének: 130. zsoltár, 180., 335., 458. dicséret