ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2013/37. sz.

Lekció: I. Sám. 18, 1-5; 23, 13-18; II. Sám. 9, 6-8

Textus: Ekkor elindult Jonátán, Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőségbe, és erősítette az Istenbe vetett bizalmát. Mert így szólt hozzá: „Ne félj, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze! Te leszel Izráel királya, én pedig a második ember leszek melletted." (I.Sám. 23, 16-17)

A 80-as években tüntették el az utolsó fehér foltokat a világ térképéről: valahol Ausztráliában, a Macdonell hegység környékén találtak ismeretlen területet és egy kőkorszaki körülmények között élő törzset. Nálunk, a mi „igehirdetési térképünkön" még jócskán vannak fehér foltok, pl. Zif vadregényes pusztájában sem jártunk, ahol Dávid bujdosott és ahol barátja, Jonátán meglátogatta. Következzen tehát egy igehirdetés az ő barátságukról, egy hitvalló barátságról! A téma személyes aktualitását az adja, hogy 2 hét múlva lesz a 25. érettségi találkozónk, de másoktól is hallottam a gyülekezetben, hogy hasonló alkalmak voltak, vagy lesznek a közeljövőben, régi kapcsolatokat eleveníthetünk fel, egyáltalán átgondolhatjuk, átértékelhetjük baráti viszonyainkat.

Nézzük először barátságuk történelmi hátterét, jelentőségét! Tudjuk, hogy Jonátán a régi királynak, Saulnak a fia, a trón várományosa, Dávid pedig az Isten által kiválasztott király-jelölt. Elvileg tehát vetélytársak, ellenfelek, sőt, ellenségek is lehetnének, ők azonban barátok lettek, szövetséget kötöttek egymással. S ez a barátság nemcsak Isten népének, hanem az egész világ történelmére komoly hatással volt: Ebbe a népbe, azon belül Dávid nemzetségébe így születhetett bele Jézus Krisztus, a világ Messiása!

Egy barátság soha nem két ember magánügye, hiszen ahogy egy csepp már megváltoztatja a tengert (!), egy szeretetteljes  kapcsolat is a világ egészét teszi egy kicsit jobbá-szebbé-igazabbá!

Folytassuk, s vizsgáljuk meg barátságuk emberi oldalát! Jonatán úgy szerette Dávidot, -így írja az ige- mint önmagát. Megmagyarázhatatlanul, érdek nélkül. Nemcsak saját karrierjével szemben, hanem apja ellenében is kitartott Dávid mellett. Őszintén próbált „lavírozni" közöttük, mindkettő fontos volt számára. Szokták mondani, „bajban ismerszik meg a jó barát" (bár amikor semmi nem történik, akkor sem könnyű fenntartani a barátságot...). Dávidék barátsága -emberileg- akkor érte el a csúcspontot, amikor a bajban Jonatán megtalálta, s azt tudta neki adni, amire akkor leginkább szüksége volt: Erősítette az Istenben vetett bizalmát. „Ne félj, nem ér utol apámnak, Saulnak a keze...!"

Amikor Vályi Nagy Ervint Pápán bevitték az ÁVO-ra, Trócsányi Dezső professzor bement az épület udvarába, s elkiáltotta magát: „Ervin, ne félj, velünk az Isten!"

Úgy örülök, amikor azt hallom, hogy gyülekezeti tagok meglátogatják egymást, s a másik hitét is erősítik.

Végül lássuk e barátság krisztusi jellegét!

Jonatán részéről ezt abban látom, hogy nemcsak a ruháját, kardját, íját, övét, azaz jelképesen a trónt, a hatalmat adta át Dávidnak (18,4), hanem tulajdonképpen -furcsán hangzik- „életcsere" történt! Ezt tette Jézus is velünk: felvette a mi életünket, meghalt értünk, hogy nekünk örök életünk lehessen!

Dávid pedig a krisztusi irgalom gyakorlásából mutat szép példát.   A filiszteusok elleni csatában meghalt Saul is, Jonátán is, Dávid mindkettőt megsiratta. S volt Jonátánnak egy nyomorult fia, Méfibóset. Nem kellett neki sem  az új király Dávid bosszújától tartania, Saulnak minden földjét, vagyonát nekiajándékozta, sőt, befogadta királyi palotájába, „...az én asztalomnál fog étkezni!"

Vannak-e barátaink? Fontosnak tartjuk-e a barátságot? Milyenek a mi baráti kapcsolataink? Tudunk-e érdek és számítás nélkül is ragaszkodni egymáshoz? Szolgálja-e kapcsolatunk az Istenbe vetett hit megerősödését? Kiábrázolódik-e barátságunkban a krisztusi szeretet, áldozat és irgalom?

Imádság: régi és új barátokért!

Ének: 135. zsoltár, 295., 345., 395. dicséret