ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2013/30.sz.

Lekció: Józsué 24, 1-15

Textus: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" (Józs.24, 15)

Kedves Testvérek! Ezt az igét, Józsué hitvallását nem a Bibliában láttam először, hanem - meg fognak lepődni - egy tortán! Pontosabban egy fényképen, amely szüleim különös esküvői tortáját ábrázolta. Ez úgy nézett ki, mint egy nyitott Biblia, finom, vékony tejszínhab betűkkel ráírva: „De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!"

Ha csak a tortára gondolunk, talán összefut a nyál a szánkba, ha viszont az igére, s főleg arra, amit ezelőtt mond Józsué, ott, a sikemi országgyűlésen -túl a pusztai vándorláson és a honfoglaláson- az idegen istenekről, meg a választásról, akkor érezzük, hogy ez bizony nem könnyű desszert, hanem rágós falat... Igen, meg kellett rágni, át kellett gondolni, s dönteni kellett a régi egyiptomi, az új kánaáni istenek és az örök, élő Isten között ott és akkor, s választani kell itt és most is! Hogy mi a „mai" kínálat?

Örök kísértés, hogy az ember önmagát isteníti, dicsőíti, s ennek „hívő változata" is: én vagyok az úr, engem szolgáljon az Isten (adjon egészséget, vigyázzon családomra stb), nem pedig fordítva! Ami döbbenetes: Isten -Jézusban-még arra is kész volt, hogy „ő szolgáljon, s életét adja váltságul sokakért!" (Mt.20, 28)

Szintén gyakori, hogy az ember a családtagokat, pl. az unokát isteníti, bálványozza, szolgálja, s mögötte háttérbe szorul az Isten!

Vagy egyszerűen a „holt matériát", a pénztől kezdve a technikai eszközökön keresztül a pacalpörkölttel bezáróan...

Ki a mi istenünk? Kinek szolgálunk?

Akkor is „kemény eledel" ez a hitvallás, ha arra gondolunk, hogy a hívő embernek -Józsuéhoz hasonlóan- felelősséget kell vállalnia háza népéért, családjáért! Lehetséges ez?

Hiszen -a tapasztalatok alapján- nem jelent garanciát a nevelés, de még a szülői példaadás sem: tudunk szomorú példát mondani arra, hogy templompadok között felnövő lelkészgyerekeknek később egy életre elegük lesz az egyházból, hitből, szolgálatból, s csodás eseteket arra is, hogy nem lelkész-, sőt, nem is hívő családokból kikerülő gyermekekből, unokákból lelkészek, hitoktatók, presbiterek vagy aktív, szolgáló gyülekezeti tagok lesznek!

Érezzük-e a felelősséget szeretteinkért, családtagjainkért?

Összességében azonban -azt hiszem -mégiscsak „édes" Józsué hitvallása, mert van miért hitet és szolgálati fogadalmat tenni az Isten mellett!

Olyan szépen elmondja, hogy az Ábrahámnak tett ígérettől kezdve az egyiptomi kivonuláson át a letelepedésig Isten „mindent oly szépen intézett", s annyi mindent adott („földet..., amelyen nem ti dolgoztatok...") -érdemtelenül is!

Mi is ha végiggondoljuk egyéni, családi, gyülekezeti, nemzeti életünket, akkor annyi olyan helyzetet tetten érhetünk, ami nem rajtunk múlt, s ha „végigleltározzuk" dolgainkat, akkor mi is annyiszor megállapíthatjuk, hogy igazából nem magunknak köszönhetjük!

Nap mint nap láthatjuk idei gyülekezeti naptárunk képeit a múltról. Hálás vagyok az Istennek, hogy ez a kis és fiatal egyházközség is már milyen nehéz történelmi időkön tudta -Istennel- keresztülküzdenie magát, hogy mindig adott lelkes szolgálókat, s hogy van mit felmutatnunk, van miért hálásnak lennünk az Istennek! Vagy kezembe került a napokban a tavalyi, a „süteményes" naptár is, s imádkoztam azért, hogy nőszövetségi asszonyaink is a jövőben „jóízűen" végezzék szolgálatukat és nekik is legyen „édes" hitvallásuk, hogy „de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!"

Vajon mindnyájan fel tudunk-e idézni emlékeinkben  olyan eseményeket, élményeket, eredményeket, melyek Isten melletti hitvallásra és fogadalomra késztetnek?

Imádkozzunk azért, hogy így legyen!

Ének: 96., 134. zsoltárok, 234., 458. dicséretek