ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2016/16.sz. Húsvét

Lekció: János ev. 20, 11-18

Textus: „Jézus így szólt hozzá: asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: uram, ha te vitted el,mondd meg nekem, hová tetted, és én elhozom, Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! Ami azt jelenti: Mester!" (Jn. 20, 15-16)

Ahogy tegnap ígértem, ma Magdalai Mária életén keresztül halljuk a húsvéti evangéliumot. Bár Isten előtt nem lehetnek érdemeink, ő megérdemli ezt: Ő azok között volt, akik a végsőkig kitartottak Jézus mellett, aztán a feltámadás után ő volt az első, akinek megjelent Jézus, s ő volt az első húsvéri hírnök is, misszionárius,  a feltámadás első hírvivője! Az ő életpéldája azt is mutatja, hogy bárkiből lehet ilyen hűséges tanítvány és apostol, hiszen messziről érkezett Jézushoz: Ő volt az, akiből 7 ördögöt űzött ki Jézus (Luk. 8, 2), vitatkoznak az írásmagyarázók, hogy ez valódi ördögi megszállottságot jelent vagy „csak" annyit, hogy nagyon beteg volt... Minden estre Jézus meggyógyította, s az asszonytanítványok között követte és szolgálta hűséggel Jézust!

Mária sírt. El tudjuk képzelni, hogy az ő sírása nem „természetes, átlagos gyász"-megnyilvánulás volt. Nem hiszen neki nagyon sokat jelentett Jézus, sokat kapott Tőle, teljesen más lett az élete! Idegen erők szolgálata vagy testi tehetetlenség igája helyett Jézus szolgálatába állt! Most azonban, ott kint, Jézus üres sírjánál, úgy érezhette, hogy sokat kapott, de sokat is veszített Jézusban... Mindent! Élete célját és értelmét!

Hadd tegyek fel egy furcsa kérdést: Ha most azt mondanám, nincs feltámadás, Jézus meghalt, ne keressétek Őt, hiányozna? Tudnánk gyászolni? Tudnánk siratni?

Mária sír. Teljes a tehetetlensége, bizonytalansága. A legkegyetlenebb lelki állapot. Annál még a rossz, a veszteség, a gyász is jobb!

Mária sír. A könnycseppek csalókák, becsapják az embert. Olyanok, mint az apró tükrök, nem a valóságot láttatják, csak önmagunkat. A magunk tehetetlenségét, szomorúságát, veszteségét. Eltakarják a külvilágot. Az angyalokat (akikről tegnap volt szó...) Eltakarják Jézust! Nem engedik, hogy felismerjük Őt!

Mi Mária élettörtének (újabb) fordulópontja?

Mária a nevét hallotta! Vallástörténeti igazság, hogy a név ismerete, kimondása, bizonyos hatalmat jelent az istenség vagy egy másik ember fölött! Jézus kimondta Mária nevét, tehát átvette a hatalmat fölötte! Enyém vagy! Hozzám tartozol! „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs. 43, 1)

Mária szemszögéből nézve: saját nevében - Mária! - újra önmagára talált! Régi-új önmagára! Elveszett és megtalált önmagára! Sőt, nevében felismerte azt az önmagát, akinek Mestere van, Rabbuni, Jézus! Hallottuk-e már Jézus szájából saját nevünket? Bárcsak egyszer meghallanánk, mert abban mindent megtalálunk: önmagunkat, életcélunkat, örömünket, feltámadásunkat, Jézust!

Mária újra szolgálatban, küldetésben! „Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz..."

Én ezt a jelenetet úgy képzelem, hogy Mária át akarta ölelni Jézust. Hálája, szeretete jeléül. Gondoljunk G. Chapman sokszor idézett 5 szeretetnyelvére: elismerő szavak, minőségi idő, az ajándékozás, a szívességek és a ... testi érintés! Jézus látszólagos elutasításában nem csak az van, hogy még nem jött el annak az ideje, hogy megdicsőült testi létében legyen, legyünk vele együtt, hanem mintha ezt mondaná Máriának (és nekünk): Ne rám pazarold a szeretetedet (én ismerlek, tudom, milyen hűséges vagy, mennyi mindent tettél értem...), hanem menj, és mentsd a többieket! Hogy ők is megtalálják önmagukat, megtaláljanak engem!

Nem tudom, hol vagy, milyen messze állsz most Jézustól. Mária példája biztat: Te is lehetsz magadat sirató emberből magára talált, Jézust felismerő, a Tőle kapott küldetést örömmel végző tanítványa!

Imádság: Találjuk meg magunkat Jézus szolgálatában!

Ének: 275., 356. és 437. dicséretek