ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2011./38.sz.

Lekció: Kol. 1, 1-8

Textus: „Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, amikor értetek imádkozunk..." (Kol. 1, 3)

A mai igét olvastam fel bibliaolvasó kalauzunkból, s a maival együtt 4 egymást követő vasárnapra szeretném megállítani az időt... S egész hónapban - a reformáció hónapjában- ebből az igeszakaszból, s csupán egy -első hallásra nem is lényegesnek tűnő -kérdésről szeretnék beszélni: Tudunk-e imádkozni gyülekezetünkért? (Okt. 16-án arról, hogy tudunk-e imádkozni azért, hogy hit-közösség, 23-án, az 1956-os magyar forradalom napján hogy remény-közösség, 30-án pedig, a presbiterválasztás napján hogy szeretet-közösség lehessünk...!)

A témaválasztást még egy gyülekezeti esemény indokolja: nov. 13-án templomunk építésének 75. évfordulója alkalmából hálaadó istentiszteletet tartunk, s jó lenne, ha ez nem csupán külső készülődésből állna (pl. előrehozott adventi vásár, takarítás, szeretetvendégség), hanem lelki megújulással és belső ráhangolódással tudnánk készülni erre a szép ünnepre!

Tudunk-e imádkozni gyülekezetünkért? Akár így is feltehetnénk e kérdést: fontos-e számunkra annyira gyülekezetünk, hogy imádkozunk érte? Hiszen miért szoktunk imádkozni? Ami fontos nekünk: egészségünkért, családunkért, hogy vigyázzon ránk az Isten...! És gyülekezetünkért? Annak egészéért és külön-külön a tagjaiért, a gyülekezettől távollévőkért is, s a hívekért, a szolgálókért, a vezetőkért, s urambocsá' a lelkipásztorért...?

Tudjuk-e megköszönni gyülekezetünket Istennek? Pál így kezdte levele érdemi részét: „Hálát adunk mindenkor Istennek (...) amikor értetetek imádkozunk..."  Egyáltalán: hogy tekintünk gyülekezetünkre? Mint közösségi életünk egy olyan részére, ami miatt lehet panaszkodni, amit ki lehet beszélni, vagy -legrosszabb esetben- amire legyinteni lehet...? Vagy mint imádságunk, s azon belül is hálaadásunk (élő) tárgyára...!? (Persze, ehhez más látás, más szemek kellenek. Hogy írja Dsida Jenő Templomablak c. versében? „...áldja meg az Úr a belülről látók fényességét!")

Tudjuk-e megköszönni mindazt, amit kaptunk gyülekezetünkben, gyülekezetünk által? A jót és a rosszat is... A szeretetlenséget, a képmutatást, a közönyt, a meg nem értést, a sérelmeket... Tudva azt, hogy az igazgyöngyök is úgy születnek, hogy a kagyló belsejébe valami porszem, szennyeződés kerül, valami, valaki megsérti, melynek hatására kiszenvedi, kiizzadja magából a kincset...

Tudunk-e imádkozni gyülekezetünkért, hogy Istennel párbeszédben álló közösség legyen? Miért fontos ez? Mert ahogy Pál is írja levelében, egyáltalán a gyülekezet, s annak reménysége, jövője Isten megszólító Igéjéből, „az igazság beszédéből, az evangéliumból" születik és táplálkozik! S akkor beszélhetünk élő gyülekezetről, ha erre a megszólításra, erre az Igére, végső soron Jézus Krisztusra a gyülekezet válaszolni tud. Például imádságban... Imádkozó közösségben... Ahogy egy dunántúli gyülekezetről hallhattuk a múlt héten: Hívő tagjai minden szombat este összejönnek 15-20-an, s imádkoznak a gyülekezetért!

Mert fontos nekik, mert van mit megköszönniük, mert párbeszédben akarnak maradni a kegyelmes Istennel, élni akarnak! És mi?

Imádság: A Celldömölki Református Gyülekezetért!

Ének: 125. zsoltár, 378., 445. dicséret