ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2011/41.sz.

Lekció: Kol. 1, 1-8

Textus: „...halottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek." (Kol. 1, 4)

A hit és a remény után elérkeztünk a szeretethez: tudunk-e imádkozni azért, hogy gyülekezetünk szeretetközösség legyen? A szeretet a gyümölcs, itt mutatkozik meg, hogy mit ér keresztyén hitünk és reménységünk, hogy mit tudunk felmutatni mindabból, amit hallunk, megértünk, hiszünk...

Ma a reformációra is emlékezve arra a kérdésre keressük együtt, imádságos szívvel a választ, hogy hogyan tudunk úgy megújulni, hogy még vonzóbb, nyitottabb, s a szolgáló szeretetben aktívabb legyen gyülekezeti közösségünk?

Hogyan? Ha önmagunkba nézünk! Magunkba szállunk. Őszinte bűnbánattal beismerjük, hogy egyedül, magunktól, „szeressük egymást gyerekek"- alapon nem megy... Egy bölcs paraszt bácsi mondta egyszer: Ha a disznó pocsolyába fürdik, attól nem lesz tisztább... Legjobb szándékunk ellenére is marad rajtunk, bennünk a mocsok, a bűn, a gyűlölködés. Örülök viszont, hogy a mai presbiterválasztást úrvacsora előzi meg: fogjuk fel úgy, mint egy lehetőséget, hogy mindenki tiszta lappal kezdhesse, s lehetőséget a megbocsátásra, hogy ne a bosszú, a gyűlölet, a harag irányítsa tollainkat a szavazólapok fölött...

Hogyan? Ha Krisztusra nézünk! Igen, nélküle csak örök feszültségben, viszályban vagy éppen közönyben tudunk élni egymással. „Mert Ő a mi békességünk..." -mondja Pál egy másik levelében. (Ef. 2, 14) Ő az út, hogy egyrészt Istenhez, másrészt embertársainkhoz találjunk.

Az egyháznak egész léte, fennállása, működése, küldetése Krisztusban van, ezért a megújulás is csak Őáltala lehetséges. Vajon szoktunk-e arra gondolni gyülekezeti szolgálatunkban, hogy ez itt egy olyan fórum és olyan intézmény, ahol nem a magam akaratát, szándékát, érdekét kell megvalósítani, hanem azt, amit Jézus szeretne...?

Hogyan? Ha embertársainkra nézünk! Krisztus akaratát - az emberekért, embertársainkért! „Az emberek azért születtek, hogy egymásért éljenek..." - írja Kálvin. Az egyháztörténeti könyvek pedig szépen felvázolják a gyakorlati megvalósulását is annak, hogy a reformáció - szemben kora egyházának aszketikus, önsanyargató, azaz magára irányuló kegyességével, ill. a kor (reneszánsz) emberi ösztönre, életörömre, önmegvalósításra épülő erkölcsiségével- a másokért való életet, szolgálatot milyen komolyan vette, s hogy épültek egymás után árvaházak, szegényházak, kórházak, egyszóval: szeretetintézmények!

Tud-e gyülekezetünk önmagában is szeretetintézmény, szeretetközösség lenni? Olyan, amely nem önmagáért vagy éppen tagjainak lelki komfortérzetének ápolásáért van, hanem másokért...!

Sok igehirdető elmondta már: az egyik római császár a keresztyéneket állította példaként az egymással nem törődő, acsarkodó, háborúskodó népek elé: „Nézzétek a keresztyéneket, mennyire szeretik egymást!"

Talán mi nem ilyennek érezzük gyülekezetünket. Ennek ellenére: meg tudjuk-e köszönni Istennek? (Bohnhoeffer írja, hogy soha ne panaszkodjunk, s ne mondjunk rosszat rá!) S éppen ezért: Imádkozunk-e tovább, szüntelen és rendületlenül gyülekezetünkért?

Imádság: „...úgy szerette földi nyáját, s halt meg értünk jó Urunk, fájna néki, látva minket, hogy szeretni nem tudunk."

Ének: 25. zsoltár, 390., 395. dicséret