ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2011/46.sz.

Lekció: Luk. 15, 25-32

Textus: „Az idősebb fiú pedig a mezőn volt...(...) Ekkor az megharagudott és nem akart bemenni. De az apja kijött és kérlelte." (Luk. 15, 25. és 28.v.)

Hetedik evangélizációs hetünkön hat estén át hallhattuk a tékozló fiú példázatát.

Mennyire engedtük be ezt a történetet a szívünkbe, lelkünkbe, értelmünkbe? Mennyire tudtunk azonosulni a tékozló fiúval? Megismételve múlt vasárnapi kérdésünket: Hol állunk, hol tartunk? Elmenőben, mindent elveszítve, magunkba szállva, útban hazafelé vagy már a megbocsátó Atya ölelő karjaiban és vidám ünnepségében...?

Idáig ez egy kerek, „heppiendes" történet, éppen ezért vigyáznunk is kell vele, mert a rossz fiúból lett pozitív főhőssel könnyen azonosul az ember, s így könnyen becsaphatjuk magunkat, hogy az életünkben végül is minden jól alakult, a kisebb nagyobb varga-betűk után most már jó helyen vagyunk, megtértünk az Atyához...

Erre a veszélyre, helyzetünknek a félreértékelésére éppen az idősebb fiú példája mutat rá. Ő meg lehetett győződve arról, hogy neki rendben van az élete, szolgált becsülettel az atyai házban és a ház körül, ő a jó és az engedelmes fiú... Lelkészek, presbiterek, hűséges egyháztagok könnyen felismerhetjük magunkat benne...

Mégis, a tékozló fiú hazatérése hozta magával a példázat igazi drámáját, tragédiáját, hogy ő ugyan hazatért, de a testvére elveszett... Ez a hűséges, szolgáló engedelmes fiú... Döbbenetes, hogy mennyire nem ismerte az Atyát, hogy szívében mennyire távol volt Tőle, hogy -köszöni szépen- ő nem kér az Atya bűnbocsánattal, szeretettel, örömmel teli világából...

Igazából egy halvány fénysugár ragyog ki ebből a tragikus történetből: hogy nincs befejezve... Jézus nyitva hagyja, egyben ránk bízza a folytatást...! Az idősebb fiú is megtérhet... Mi is... Bár innen, az atyai házból ( = egyház, templom, jó reformátusság...) nehezebb...

Az igazi kérdés nem is az, hogy melyik fiúhoz állunk közelebb, hanem hogy felismerjük-e életünkben a megbocsátó, visszafogadó Istent, a „tékozló Atyát"...? Aki „eltékozolta" mindkét fiára szeretetét, atyai méltóságát, tekintélyét... Hogyan?

A kisebbik fiúnál akkor, mikor jött haza a fiú, s Ő „elébe futott"... Kimozdult saját világából... Feladta Önmagát, tartását, törvényét, rendjét, mindenét érette...

Az idősebb fiúnál pedig egyrészt akkor, mikor a fiú kint duzzogott, s Ő érte is kijött... Érte is kimozdult, otthagyott mindent és mindenkit... Másrészt akkor, mikor engedte, hogy a fiú Őt „kiossza", elszámoltassa, szinte a vádlottak padjára ültesse... Itt is feladta atyai, isteni pozícióját...

Nem ismerős nekünk ez a helyzet? Jézus is kimozdult az Ő mennyei, isteni világából, eljött erre a földre, a mi bűnös világunkba, s engedte, hogy fejére olvassák a bűnöket, a vádakat, az ítéletet...Engedte, hogy keresztre feszítsék...

Igen, az Atya legdrágább kincsét, egyszülött Fiát, Jézus Krisztust adta értünk, tékozolta ránk...

Advent 2. vasárnapja van... Úrvacsorás istentisztelet, magunkhoz vesszük szeretetének kézzel fogható jeleit, a kenyeret és a bort... Közeledik karácsony... Isten szeretetének az ünnepe... Vajon lesz-e okunk igazi örömre...?

Imádság: Elveszettekért és megtaláltakért, értünk...!

Ének: 77. zsoltár, 305., 457., 460. dicséret