ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2015/22.sz.

Lekció: János ev. 8, 1-11

Textus: „Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek, középre állították és így szóltak Jézushoz: Mester (...) Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? (...) Jézus pedig lehajolt és ujjával írt a földre. (...) Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." (...) Én sem ítéllek el téged, menj el és mostantól fogva többé ne vétkezz!" (Jn. 8. vál. Versek)

Bolyki János újszövetséges professzornak van egy könyve: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében. Mai igeszakaszunk  is egy drámai történet, drámai elemekkel: Van benne konfliktus, etikai dilemma, áldozat-motívum, per, „rendezői utasítások", kar (írástudók és farizeusok)... S persze van benne jelképes cselekmény, csúcspont (fordulópont) és katarzis...

Mielőtt ez utóbbiakat megnéznénk, nézzük, mennyire mai ez a történet: pl. a bulvárvilág ugyanerre a sémára működik. Valakit kipécéznek (=középre állítás),  megvesszük-elolvassuk az újságot (= ítélkezés, kövezés), tesszük mindezt azért, hogy a mi frusztrációnktól, negatívumainktól, belső mínuszainktól megszabaduljunk oly módon, hogy ezeket másokra visszük át, vetítjük ki... (projekció) Mi pedig tetszeleghetünk, ítélkezhetünk jóságunk, tisztaságunk tudatában... S ez így megy minden szinten, minden közösségben...

Jézus nem megy bele az élet kegyetlen (szín)játékába, ő a kegyelem drámáját írja! Igen, sokan próbálták megfejteni a titokzatos, jelképes (?) cselekményt: vajon mit írt a földre? Néhány magyarázat:

- „A tőled elpártolók nevét a porba írják..." (Jer. 17, 13)

- Mintha azt akarná kifejezni: ezek csak a törvény holt betűi, nem pedig a törvény lelke, a mentő szeretet...

- Jézus nem beszél, hanem ír: szó elszáll az írás marad, tehát ne az ítélkező szavak döntsenek...

- Ellenkezője: örök, kőbe vésett törvény helyett a porba ír, melyet elfúl a szél, holnapra eltaposnak, az élet oldja meg ezt a bonyolult helyzetet... Különben is, ki a hibás? Egy afrikai törzsnél a „félrelépéseknél" a férfiaknak kell fizetni a felszarvazottnak, ha meg 10-nél több eset volt, a nő egy marék homokot szórt a fejére (=annyi szeretőm volt, mint a porszem), de itt már a szülőket sújtotta az általános megvetés, hogy rosszul nevelték lányukat...

- Végül az én megoldásom: Jézus akár azt is írhatta a nőnek, hogy „szeretlek..." (nem úgy...) Hiszen ez a dráma végkicsengése...

S mi a fordulópont? „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ..." P.Tóth Béla „konstruktív kiút"-nak nevezi ezt a megoldást, mert nemcsak az asszonyt menti meg vele, hanem az ítélkezőknek is lehetőséget ad arra, hogy először ki-ki magával nézzen szembe, magát ítélje meg, s ha makulátlannak bizonyult, akkor „repül(het) a nehéz kő..." Hány házassági csörtét, családi háborút, közösségi (egyházi) puskaporos, feszült helyzetet meg lehetne előzni, ha ebből a jézusi alapállásból indulnánk ki... (Emlékszem Bonhoeffer egyik jó tanácsára a Szentek közössége c. könyvből: egyházra, gyülekezetre, gyülekezeti tagra -különösen is- rosszat soha ne mondjál... ) Egyébként minden úrvacsora is erre emlékeztet, hogy Krisztus előtt mindnyájan bűnösök vagyunk, középen állunk, ítélet alatt, halált érdemelve...

Végül a katarzis, a megtisztulás, a felmentő ítélet -miután Jézus az asszonyt szembesítette azzal, hogy vádlói megszégyenülve távoztak: „Én sem ítéllek el..." Pedig én egyedül megtehetném... De adok még egy esélyt... Szabad vagy...! Velem vagy...! (ekkor már nem egyedül állt az asszony az ítélkező szemek, s a majdnem repülő kövek kereszttűzében, hanem Jézussal! -9.v.) Csak ketten vagyunk...! Ne törődj velük...! Az én oltalmam alatt állsz...! „...menj el és mostantól fogva többé ne vétkezz...!"

Mások megítélése helyett tudunk-e magunkba nézni? El tudjuk-e fogadni, hogy csak Jézus ítélete számít? Meg tudjuk-e vallani imádságban, hogy „szelíd szemed Úr Jézus, elítél bár, lásd én megint, csak várom, hogy majd rám tekint szelíd szemed, Úr Jézus..." (465/4) Ének: 65. zsoltár, 223. és 465. dicséret