ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2014/ 15.sz.

Lekció: Zsolt. 115, 12-18

Textus: „Gondol ránk az Úr, meg fog áldani. Megáldja Izráel házát, megáldja Áron házát." (Zsolt. 115, 12)

A himnuszt „celldömölki specialitásként" minden vasárnap énekeljük (egyébként az új liturgia a három sátoros ünnepen, valamint ó - és újévkor írja elő), s bár voltak fenntartásaim (elcsépelődik...), de végül is örülök, hogy ez így van. Úgy fogom fel, hogy ilyenkor hazámért, nemzetemért imádkozom! Ma pedig erről szól az igehirdetés, annál is inkább, mert ma van a választás napja, így időszerű a himnuszról, mint énekről, mint imádságról és mint áldásról, s egyáltalán, nemzetünk (bal)sorsáról (?), jövőjéről hallgatni Isten szavát, üzenetét!

Mint ének, himnuszunk állami jelkép, 2012 jan.1. óta az Alaptörvény preambuluma így kezdődik: „Isten áldd meg a magyart..." Szövegét Kölcsey írta 1823-ban, dallamát 1844-ban szerezte Erkel Ferenc. Előtte a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony anyánk volt, nekünk reformátusoknak a 90.zsoltár, időnként a Rákóczi-induló és az osztrák császári himnusz... Hála Istennek Illyés Gyula és Kodály nem teljesítette Rákosi kérését, hogy írjanak egy szocialista himnuszt (az anekdota szerint...), s most már talán az internacionálé sem jelent konkurenciát... Mindenesetre lehet szégyellni, nem szeretni (mert búskomor, lehangoló), nem énekelni, de lehet úgy is énekelni, hogy közben végigfut hátunkon a hideg... S lehet úgy is, hogy közben imádkozunk!

Mint imádság, van benne Istennek mondott hálaadás, bűnvallás és kérés. Ha elolvassuk a 2.és a 3. verset, láthatjuk, hogy a költő Istennek köszöni meg ezt a szép hazát, a dicső múltat, az ország szépségét és gazdagságát. Sőt, amikor arról beszél, hogy „Értünk Kúnság mezein ért kalászt lengettél, Tokaj szőlő vesszein nektárt csepegtettél...", akkor -úgy gondolom - a református Kölcsey gondolhatott az úrvacsora jegyeire, a kenyérre és a borra, mint Jézus Krisztus értünk megtöretett testére és értünk kiontott vérére is! Ha a 4-5. versszakokat vesszük szemügyre, akkor szintén egy bibliai gondolatot találunk: azt, hogy bűneink miatt kaptuk büntetésképpen a tatártól, majd „töröktől rabigát..." A kérések közül csak egyet emelnék most ki: „nyújtsd feléje védő kart..!" Igen, ma is szükségünk van Isten védelmére, hiszen ma is vannak ellenségek, bár talán nem „a tankok, hanem a bankok" veszélyeztetnek, s nem annyira másoktól, hanem magunktól kell megvédeni nemzetünket...

Tudunk-e ma is hálát adni, ha látjuk, hogy épül-szépül az ország, vagy csak nyavalygunk és acsarkodunk...? Meg tudjuk-e vallani ma is nemzeti bűneinket (pesszimizmus, széthúzás stb.)? S tudjuk-e Isten segítségét, védelmét kérni hazánkra, nemzetünkre?

Mint áldást is felfoghatjuk himnuszunkat, a zsoltáros Izráel népére („Megáldja Izráel házát..."), mi magyar nemzetünkre kérünk áldást! Ezzel megvalljuk, hogy úgy tekintünk Rá, mint a teremtett világ és a történelem Urára és Istenére, mint hatalmas és élő Istenre (egy lelkész, kezében egy párt szórólapjával egyszer azt mondta: nézzék, ők Isten nevét kis betűvel írták, tehát nem élő személyként tekintenek rá, ezért nem érdemes rájuk szavazni...), s Tőle várunk boldog jövendőt! Egyébként a szórólapok, kiadványok képei is beszédesek, sok mindent elárulnak a képviselt értékekről: az egyik a jelöltet terített asztalok mellett mutatják, a másik az ő favoritját pedig a Ság hegy tetején állva ábrázolja, háttérben a várossal, a templommal!

A hívő, keresztyén magyar ember elmegy szavazni, mert így fejezheti ki nemzete iránti törődését, felelősségét, viszont tudja, hogy igazából nem az én szavazatom, választásom számít, nem ez határozza meg végső soron a jövőt, hanem az, hogy az Isten - Krisztus Jézusban- bennünket választott, Neki mi vagyunk a legfontosabbak, -s nemcsak a kampány idejére...-, mi, bűnös emberek! Ezért mi minden vasárnap Néki énekelünk, Hozzá imádkozunk, Tőle várjuk az áldást: „Isten áldd meg a magyart...!"

Ének: 62. és 134. zsoltár, 235. dicséret