ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2014/ 14.sz.

Lekció: Mk. 14, 17-25

Textus: „És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott és megtörte, odaadta nekik és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem. Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, ittak belőle mindnyájan, és ezt mondta nékik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik..." (Mk.14, 22-24)

Gyermekkoromban több dolgot nem értettem: Miért délelőtt úrvacsorázunk, miért csak kenyeret és bort és miért csak a felnőttek...? De a felnőttek világában is annyi a titok, a kérdés az úrvacsorával kapcsolatban: ahány felekezet, ahány gyülekezet, ahány úrvacsorázó hívő ember, annyiféle felfogás és vélemény szokás és gyakorlat... Pedig látszólag nem sok minden történik ebben a nem túl bonyolult, de csodálatos szent cselekményben...

Csodálatos pl. hogy ilyenkor pontosan tudjuk, hogy mit fogunk csinálni, mondani a liturgiában, mégis, hogy belül, a szívünkben-lelkünkben mi játszódik le, azt nem tudjuk! Igen, hagyomány és titokzatosság, megszokás és új élmények, múlt és jövő találkozik bennünk. Benne állunk egy olyan történelmi eseményben, amely az egyiptomi szabadulással és az arra emlékező páska ünneppel kezdődik, Jézussal, az utolsó vacsorával, halálával és feltámadásával új értelmet nyer, s az Isten országában teljesedik ki. Valaki így mondta: egy megemlékezésre, emlékvacsorára megyek, s a jövőből, a mennyek országának kóstolójáról térek vissza! Gondolunk-e arra, hogy abban az útban, amit negyed óra múlva megteszünk a helyünktől az úrasztaláig és vissza, abban benne van az az út is, amit Isten már eddig is megtett értünk Jézus Krisztusban, s az is, amit mi megtehetünk Általa életünk után az üdvösségig, az örökkévalóságig?

Csodálatos az is, hogy egyszerre lehetek szomorú és boldog, bűnös és megkegyelmezett (simul justus et peccator), s törölhetem le a bűn és öröm könnyeit szememről! Mint annak a lelkésznek a lánya, aki évekig távol tartotta magát Isten szeretetétől, aztán egyszer megtört a jég: az úrvacsorára bement a templomba, s egymás nyakába borulva együtt sírtak az úrasztala előtt! Igen, ilyenkor a hűtlen áruló találkozik önmagával („talán én...?") és azzal a Jézussal, aki még Júdást is barátjának nevezte! (Mt. 26, 50) S ebből a találkozásból születhet az a krisztusi új ember, aki másoknak is meg tud bocsátani. „Sokat kérsz Jézus, nagyon is sokat,/ hogy megszeressem a hóhérokat,/ s imádkozzam ellenségeimért.../Pedig tudom, ez az egyetlen út,/ mi megnyithatja a szent kaput,/ az oltárhoz, hol a szeretet ég,/ de befogadni az igaz igét/ -hogy magam előtt se legyek hazug/-tudod, Uram, ez száz szentnek elég!" (Tóth Bálint: Magyar litánia) Valóban: sokat kér Jézus, de ha mi is készek vagyunk másoknak megbocsátani, akkor lehetünk nem csak a bűneink miatt szomorkodó, hanem a bűntől való szabadulás örömét is átélő úrvacsorázók, s nem csak nagypénteki, hanem húsvéti gyülekezet!

Végül csodálatos, hogy egyszerre élhetem meg a Szentlélek által a Krisztussal való személyes, titokzatos, misztikus közösséget (unio mystica cum Christo) és az Ő újszövetséges népéhez való tartozást! Egy lelkész egyszer így magyarázta ezt a konfirmandusoknak: ez egyszerre egyéni-és egyszerre csapatsport... Gyülekezetünk új gyakorlatában: kis-és közös kehely... Egyénként, de mégis Isten népének tagjaként állok Isten színe előtt! Ráadásul: közösségünket nem közvetlenül egymással éljük meg, hanem Krisztusban! „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk." - tanítja Pál az egymással civakodó, széthúzó korintusiaknak (I.Kor. 10, 17) Igen, Krisztus szeretete, áldozata tart össze bennünket is, s tesz új, szolgáló közösséggé! Bennünket, különböző (férfi -nő, idős-fiatal, egészséges-beteg, lelkileg erős -gyenge stb), bűnös és kegyelmet nyert embereket, mint Isten új szövetséges népét, Krisztus testét és egyenként annak tagjait!

Imádság: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem...!" (Zs.51,12)

Ének: 50. zsoltár, 272., 345. és 436. dicséret