ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2012/ 3.sz.

Lekció: I.Kir. 18, 1-19
Textus: „Óbadjáhú igen félte az Urat." (I.Kir. 18, 3 b)

Mai istentiszteletünk keretében gyülekezetünk tavaly októberben megválasztott tisztségviselői esküt tesznek, hogy presbiteri, ill. gondnoki szolgálatukat „...Isten dicsőségére, egyházunk épülésére és népünk javára, a Magyarországi Református Egyház rendjében, szolgálatként teljesíteni igyekszem..."
Mint egyházi szolgák előtt is a legfőbb példakép legyen számunkra Jézus Krisztus, aki „...szolgai formát vett fel (...) és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig." (Fil. 2, 7-8)
Felolvasott igeszakaszunkból példát vehetünk Illéstől is, aki továbbra is Isten igéje iránti odaadó engedelmeskedéssel és halált megvető bátorsággal szolgálja Isten ügyét.
Mai igehirdetésünkben mégis egy kevésbé ismert emberre hadd hívja fel figyelmünket Istennek Lelke -látni fogjuk, milyen közel áll hozzánk ez az Óbadjáhú...
Illéssel ellentétben ugyanis ő nemcsak az Úr szolgája volt (neve is ezt jelenti!), hanem az Illést halálra üldöző Aháb királyé is, mint afféle királyi hivatalnok... Róla nem olvassuk, hogy mindenben Isten igéje szerint járt el, de azt igen, hogy vonakodott Illésnek engedelmeskedni (9-14.v.) és azt is, hogy Aháb parancsát zokszó nélkül teljesítette... (1-6.v.)
Még se ítéljük el Óbadjáhút, azért se, mert az Istenen kívül bizony nekünk is megvan, meglesz az az urunk, akinek szintén „lekötelezettjei" vagyunk... Hála Isten, nem Ahábnak hívják, hanem pl. házastársunknak, családunknak, akik talán igyekeznek majd visszafogni bennünket a szolgálatban... Vagy munkahelynek, ez főként a fiatalabb presbiterek számára jelent majd dilemmát, kihívást... Vagy a pénznek, hiszen valamiből élni is kell...
Legfőképpen azért ne szóljuk meg Óbadjáhút, mert -igénk szerint- „igen félte az Urat", igaz, Ahábtól is félt...
Hogy Aháb udvarában is istenfélő ember maradt, arról egy hőstette tanúskodik: 100 próféta életét mentette meg, egy-egy barlangba rejtve őket, sőt még szerény megélhetésükről is gondoskodott...
Imádkozhatunk azért, hogy mi is „menthessünk meg" embereket, akár családi körből, akár presbiteri körzetünkből, akik szolgálatunk révén Istennél találnak oltalmat, gyülekezetünkben pedig otthont, befogadó közösséget!
Óbadjáhú istenfélelme és dicső hőstette ellenére nagyon is emberi: félt, rettegett Ahábtól... Pedig csak egy üzenetet kellett volna átadnia... Azt, hogy „itt van Illés!", ami egyben azt is jelentette: Itt van az Isten! (Igazából nekünk is „csak" ennyi a feladatunk, igaz, ez nem könnyű, Isten jelenlétének jó hírét másoknak átadni, a többi presbiteri, gondnoki tennivaló- pénzszámolás, körlevelek szétosztása, templom rendbetartása stb.- ehhez képest könnyed újgyakorlat csupán...)
Óbadjáhú mégis félt, féltette a maga kis életét... Háromszor is említi, hogy Aháb meg fogja őt ölni...
Mint ahogy ránk is jellemző ez a kettősség is: féljük az Istent, de féltjük magunkat, erőnket, kevéske kis szabadidőnket is...
Óbadjáhúban végül is az istenfélelem győzött, hiszen elindult, hogy küldetését teljesítse, igaz, Isten máshogy intézte az eseményeket, megkímélte szolgáját attól, akitől félt, megelőzte őt...
Igen, „Óbadjáhú igen félte az Urat", s bárcsak az ő nevét majd a miénkkel is be lehetne helyettesíteni, hasonlóan ahhoz, ahogy majd saját nevében ki-ki elmondja az esküt Isten és az Ő népe ügyének hűséges és engedelmes szolgálatára...
Imádság: Gyülekezetünk beiktatott tisztségviselőiért
Ének: 134. zsoltár, 152., 378. és 381. dicséret