ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2013/4.sz.

Lekció: Préd. 2, 12-26

Textus: „A bölcs ember nyitott szemmel jár..." (2, 14)

Valahol olvastam: az embernek azért van szíve, hogy szeresse, agya, hogy megértse a világot, szeme pedig, hogy gyönyörködjön benne... Csakhogy szemünket másra használjuk: itt a tél, de nem azt látjuk belőle, hogy Isten csodaszép hófehérbe öltöztetett mindent, hogy mi is feketén-fehéren, tisztán lássunk, hanem a szomszédot, aki nem hányja el háza elől a havat, vagy a sok bolondot, aki ilyen időben is útnak indul...

A Prédikátor is először a másik embert, a bolondot nézi, el is megy a kedve az élettől... Ugyanis az élet vége, a halál egyenlőségjelet tesz közéjük...

Neki, a Prédikátornak is ugyanaz lesz a sorsa... Neki is -ahogy mondani szokták - két lépés hosszú lesz a sírja...

Rá sem fognak tovább emlékezni... Bár azt mondják, „addig él az ember, amíg emlékeznek rá", vagy Eötvös József szavaival élve, „azért vagyunk, hogy e mulandó világban valami maradandót alkossunk", nem biztos, hogy a bölcs, az értékes, az igaz neve marad fenn tovább... Napi hír, hogy Lance Armstrong, a hétszeres Tour de France-győztes kerékpáros beismerte, hogy doppingolt, bár nem tartja magát csalónak... Mindenesetre olyan világban élünk, ahol a kétes dicsőség is dicsőség...

Ő, a Prédikátor sem vihet magával a halálba semmit...Mi lesz egy egész élet munkájával? Megéri-e akkor is fáradozni, ha tudjuk, hogy az utódok nem becsülik meg ezt az örökséget? Talán az idősebb testvérek már elgondolkoztak ezen. Talán hasonló félelem van bennük, mint a Prédikátorban, hogy hálátlan lesz az utókor, s úgyis minden az enyészeté lesz. Érdemes-e még dolgozni, gyűjteni gyerekeknek-unokáknak, házat csinosítani, szép rendet hagyni magunk után? Nem járunk-e úgy, ahogy a költő írja: „ A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla, s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla..." (Kosztolányi )

Aztán rájön a Prédikátor, hogy legjobb lesz, ha csak saját magára figyel... Ha csak erre az életre koncentrál, a saját életére... Ha könnyedén veszi... Hogy énekelte örökzöld slágerében Ajtay Andor? „Tanulj meg fiacskám komédiázni, tanulj meg nevetni,  sírni ha kell, tanulj a rosszhoz is jó képet vágni, magaddal törődj csak, más senkivel!" Mint annyiszor, a Prédikátor most is erre a következtetésre jut: „Nincs hát jobb dolog, mintha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából."

Végül eljut odáig, hogy élete fölött ott lássa az Istent! Az Istent, Akinek a mindennapi kenyeret és a mindennapok apró örömeit is köszönheti... Akitől függ mindenkinek az élete. „...Aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak." (Mt. 5, 45) Akinek mindnyájan ki vagyunk szolgáltatva. „Mert annak az embernek, akit Ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömet ad. A bűnöst pedig azzal veri meg, hogy gyűjtsön és halmozzon..." Hogy írja Pál egy szintén jól ismert igében? „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm. 9, 16)

Isten Jézus Krisztusban megkönyörült rajtunk és nyitott szemeket adott nekünk... Nyitott szemeket, melyekkel nemcsak a másik embert nézhetjük, irigykedve vagy bosszankodva... Nemcsak magunkra figyelhetünk, hogy nekünk mindenünk meglegyen... És nemcsak azt az Istent láthatjuk végzetszerűen magunk fölött, Aki már előre megírta mindenkinek az életét, sorsát...

Hanem Jézus Krisztus irgalmas Atyját, Aki mindig ad lehetőséget hibáinkat korrigálni, életszemléletünkön változtatni, Aki új szívet ad, hogy szeressük, új értelmet, hogy megértsük a világot, s új, nyitott szemeket, hogy gyönyörködni is tudjunk benne!

Imádság: Bolondjainkért... Utódainkért... Önmagunkért...!

Ének: 19. zsoltár, 265., 294. dicséret