ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2013/ 43.sz.

Lekció: Apcsel 9, 10-17

Textus: Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!" Ő így felelt: „Íme, itt vagyok, Uram."

Lassan a vége felé közeledünk bibliai hitvallókról szóló sorozatunknak, úgyhogy ideje feltenni a kérdést: mi is tulajdonképpen a hitvallás? A konfirmációs olvasókönyvben azt találjuk, hogy a hitvallás az ember felelete Isten megszólító igéjére. Tágabb értelemben az egész életünk hitvallás, ahogy gondolkodunk, beszélünk, viselkedünk. Szűkebb értelemben pedig annak megfogalmazása, hogy milyennek ismertük meg az Istent?

Mai igénkből is az derül ki, hogy úgy lesz valaki hitvalló ember, hogy válaszol Isten megszólítására: „Íme, itt vagyok, Uram." - hallottuk a Pál apostol megtérésében eszközként szerepet játszó Anániás feleletét.

Itt vagyok! Készen állok! Hallgatlak, Uram, figyelek Rád! Már az Ószövetségben is annyi szép elhívás-történetet olvashatunk: Mózes, Sámuel, Ézsaiás, mind készen álltak, hogy meghallják Isten szavát, s ezzel együtt valami új kezdődjön az életükbe.

Igen, megszólít az Úr. Óriási dolog ez, kedves testvérek! Ez nem csak annyit jelent, hogy valamit mondani akar (szép gondolatot, megszívlelendő üzenetet), hanem azt is, hogy engem akar! Én  vagyok fontos neki! Számít rám! Mindnyájunknak van olyan kisiskolás élményünk, amikor a tanító bácsi (néni) nevünkön szólított és megkért valamire, pl. menjünk be a tanáriba krétáért. Csak engem! Milyen büszkeség volt az! És ez? Megszólít engem az Isten! Készen állunk? Egyáltalán megállunk neki? Közeledik az advent, az evangélizációs hét: adunk esélyt az Istennek, hogy megszólíthasson minket?

„Íme, itt vagyok, Uram, de... de ne kérj tőlem semmit! Igen, a kifogások. Ezek is hozzátartoznak a legtöbb elhíváshoz. Mózes a nehéz ajkúságára hivatkozik, Jeremiás a fiatal korára, Elizeus először búcsúzkodni akar, Anániás pedig a hírhedt Saulról kezd beszélni, aki látomásban látja őt hozzá közeledni, finoman érzékeltetve, hogy ez lehetetlen vállalkozás, bár nem mondja ki, hogy nem megyek...

Tegnap a női konferencián hallottunk egy megrázó bizonyságtételt arról, hogy egy asszonynál 47 évesen mellrákot diagnosztizáltak. Addig abszolút nem foglalkozott Istennel, hittel, egyházzal, de amikor megtudta a rossz hírt, határozottan hallotta, hogy valaki megszólal benne: „Legyen meg a Te akaratod!" Pozitív szövettani lelettel a táskájában is boldog volt, rábízta életét Istenre. De ő is elbizonytalanodott: Nem gyanús, ha valaki felnőtt korban tér meg? Nem gondolják azt, hogy biztos akarok valamit, s azért kell nekem a hit, azért kell nekem Jézus? Hála Istennek, nem erre az elbizonytalanító hangra hallgatott, hanem nap mint nap az Úr akaratát kereste, s azóta is, testileg-lelkileg meggyógyulva, újjászületve, mosolyogva, lelkesen szolgálja az Istent!

Újra szólt az Isten Anániásnak, hogy menjen el Saulhoz, hisz „választott eszközöm ő, hogy elvigye nevem a pogányok, királyok, s Izráel fiai elé". Ő pedig elment, s mondta néki, hogy az Úr küldte. Mégis küldetésben! Ez a hitvalló élet születésének harmadik jellemzője. Hogy már nem a saját utamat járom, hanem oda megyek, ahová az Úr küld!

Sajnos, sokkal gyakoribb az, hogy hiába szól az Úr, nem megyek... Ismeretes a pszichológiában a tanult tehetetlenség modellje. Végeztek egy kísérletet: Patkányokat árammal ütöttek, nem tudtak menekülni, mert az ajtók zárva voltak. Később, mikor az ajtókat kinyitották, már meg sem próbáltak kimenni, tetszhalott állapotot vettek fel. Embereknél is így van: annyi negatívum ért, ha lenne is mód mennem, akkor is passzív maradok...

Siklós József egy szép éneke biztasson bennünket:

„Ha szól az Úr, légy csendesen, ha dolgot ád, mondd:megteszem

Ha messze küld,gyorsan szaladj, ha csendre int, nyugton maradj!"

Ének: 119. zsoltár, 272. és 445. dicséret