ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2013/36. sz.

Lekció: János ev. 20, 24-29

Textus: Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!" (Jn. 20, 28)

Egy gyülekezetben, melynek fennhatósága alatt egy sporttagozatos iskola is működik, a tanévnyitó istentiszteleten, a prédikáció közben a lelkész magára húzott egy kézilabda sportmezt... Fel is jelentették, de a lényeg, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy attól, hogy a világ egyik legjobb csapatának meze van rajtam, még nem tudok úgy játszani, cselezni, lőni, s ha egy csapatnyi ember is teszi ugyanezt, attól még nem mi vagyunk az aranycsapat... Hanem mindnyájunknak újonnan kell születnünk (Jn.3, 7), találkoznunk kell a feltámadt, ma is élő Jézus Krisztussal, hitre kell jutnunk, meg kell tanulnunk, nem keresztyénnek látszani, hanem Krisztus követőnek lenni! Ahhoz, hogy győztesek legyünk, engednünk kell, hogy Jézus legyőzzön, s Tamással együtt elmondhassuk: „Én Uram, és én Istenem!"

Igen, le kellett győzni bátorságát, belevalóságát, kuruckodó mivoltát! Miért mondom ezt? Egy igemagyarázó felveti a kérdést, hogy amikor Jézus először megjelent a félelmükben bezárkózó  tanítványoknak és Tamás nem volt velük, vajon miért nem? Nem azért, mert ő nem félt? Mert bátor volt? Mert ő mert nyilvánosan mutatkozni? Mert ő egy halálig elszánt ember volt? (Jn. 11, 16) Bizony, sok hívő hajlamos erre a hős szerepre. Hányszor hallottam már: „Én már akkor is eljártam Isten házába / megkereszteltettem a gyerekemet / fizettem az egyházfenntartóit, amikor mások lapítottak..."  „A jövő elé tisztán állhatok, én láttam, mikor ti vakultatok..."-írja Áprily Lajos egyik versében. Emberileg talán megsüvegelendő tartás, önérzet árad ezekből a vallomásokból, de a győztes hitvallás, a bátorságát, hősiességét, érdemeit Jézus által legyőzni hagyó Tamás hitvallása: „Én Uram, és én Istenem!"

Aztán le kellett győzni óvatosságát is. Azt, hogy csak a biztosra megyek...Csak azt merem elfogadni, amit észérvek igazolnak, tények alátámasztanak... „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem." -mondja Tamás a többieknek, de azt hiszem ebben (is) a többség véleményét képviseli, mi is a legtöbben ilyenek vagyunk... Jézus saját, „racionális fegyvereivel" győzi le - „nyújtsd ide az ujjadat és nézd meg a kezeimet..."- és készteti óvatossága, józan „észvallásossága" feladására, egyben élő hitre: „Én Uram, és én Istenem!"

Összességében le kellett győzni önmagát! A maga egóját... Amely addig terjedt, hogy mit tettem én és mit tudok, gondolok én... Én, én, én... Most kezdtem el olvasni a Dunántúli lelkészi önéletrajzok c. könyvet, s bizony rászolgálunk -nyakas, önérzetes kálvinisták...- Kálvin intésére: „Az ember nem beszélhet elég keveset magáról..."

Engedni, hogy legyőzzenek... Ez a legnehezebb harc, a legreménytelenebb mérkőzés... Berne amerikai pszichológus óta tudjuk, hogy az egész életünk kommunikációs játszmák, meccsek sorozata, amelyet a gyermekek tudatosan, a felnőttek inkább tudattalanul játszanak, s egyet nem szeretünk: vereséget szenvedni, megalázkodni, megszégyenülni...

Engedni, hogy Jézus legyőzzön... Hiszem, hogy mindenkinek ad erre lehetőséget az életben. Nem kell a halálra várni, mint ahogy Julianus apostata (hitetlen, hitehagyott Julianus), az utolsó ősi római vallást követő császár mondta utolsó mondataként Kr.e 363-ban: „Győztél, Galileai...!" Hanem ahogy Tamás mondta, aki az én-től eljutott odáig, hogy „Én Uram, és én Istenem!"

Földrajzi értelemben -a hagyomány szerint- eljutott Indiába, ott halt mártírhalált. Követői az un. Tamás-keresztyének azóta 3,5 millióan vannak. Fehér ruhát viselnek. Mint az újszülöttek...Mint az újjászületettek... Mint az angyalok... Mint a győztesek...! Mi is lehetünk ilyenek: Tamásokból Krisztus legyőzött, mégis győztes népe! Imádság: Alázatért, bizalomért, újjászületésért!

Ének: 125. zsoltár, 164., 223. dicséret