ÜZENET
A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2021/1.sz.

Lekció: Márk ev. 4, 35-41

Textus: „Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?" (Mk. 4, 41)

Emlékszem,már gyermek koromban is nagyon szerettem ezt a történetet...  A süllyedő hajó... Az engedelmes kutyaként megjuhászkodó, lecsillapodó, megnyugvó tenger... S persze a hős, a mindenek fölött álló, a tanítványokat megmentő Jézus...

Igen, a gyerekek -többek között- ezért szeretik ezt a történetet. És mi, felnőttek? Engem -felnőttként, családapaként, lelkészként- az fog meg, hogy tulajdonképpen életünk nagy kérdéseit veti fel, melyekre meg kell találnunk a választ... Különösen ilyenkor, amikor egy új esztendő előtt állunk.

„Menjünk át a túlsó partra!" -mondta Jézus a tanítványainak. S vajon életünk hajója a túlsó part felé tart? Sokan nem is gondolják, mennyire alapvető, fontos, ha nem az élet legfontosabb kérdése!  Hogy van-e valami e világon túli célja az életünknek? Kicsit „filozófikusabban" fogalmazva: mennyire gondoljuk azt, hogy transzcendens lények vagyunk? Egyáltalán milyen fények jelzik itt a földön számunkra a túlsó partot? Érdemes elgondolkodni Dr. Nyíri Tamás katolikus teológus válaszán: a rend, a játék, a humor/öröm és a remény... Szóval, merre tart a hajónk? Annál is inkább fontos e kérdés, mert a legtöbben inkább maradnak a „szárazföldön"... S kifejezetten földi, evilági céljaik vannak: legyen egészségünk, kiegyensúlyozott családi életünk, biztos állásunk, fedél a fejünk felett, mindennapi betevő falat... Hogy írja Nagy László?  „Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét,üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem..."

Hallottuk, a váratlanul kitört viharban Jézus aludt, a tanítványok kétségbe esetten keltették fel. Mi mit teszünk vihar idején? Ez a kérdés pedig azért nagyon fontos, mert azt feltételezi, hogy nemcsak „földön túli", hanem nagyon is itteni teremtmények vagyunk, esendők, halandók, kiszolgáltatottak... Akik ki vannak téve az élet viharainak... Azok pedig bármilyen formában (betegség, családi események, veszteség élmények), bárhol (egyéni, családi, közösségi életünkben) és bármikor, sokszor minden előzmények nélkül elérhetnek bennünket... Mint a balatoni viharok... Vagy mint a Genezáret taván... Ki gondolta volna pl.tavaly ilyenkor, hogy a koronavírus ekkora vihart kavar az emberiség életében..?

„ Ekkor felébresztették..." Van-e kit felkeltenünk...? Van-e valaki, akitől segítséget kérhetünk? Mint lelkipásztor, elég sok élettörténetet hallottam már életemben, őszinte beszámolókat nagy  „élet-viharokról", s két dolog szűrődött le bennem: 1, Fontos, hogy az embert körülvegye egy védőháló... Családtagok, barátok, közösségek, amelyek nem engedik, hogy elhagyjuk magunkat, elsüllyedjünk... 2, Ennél is fontosabb a hit! Hit egy személyes, mindenek fölött álló Létezőben, akit nemcsak felébreszthetünk viharok idején, hanem akire rá is bízhatjuk életünket! Van-e kihez forduljunk? Olvastam egy elemzést arról, hogy a magyar emberek vajon miért idegenkednek attól, hogy szakemberekhez (pszichológusok, lelki gondozók, terapeuták, lelkipásztorok) forduljanak? Miért van az, hogy inkább tehetetlenül vergődnek a problémáikban ahelyett, hogy esetleg olyas valakihez mennének, akik tudják számukra is a megoldást...?

S végül az utolsó kérdés, melyet a vihar lecsendesedését átélő tanítványok tettek fel, ámulattal, csodálattal: Ki ez, hogy a szél is, tenger is engedelmeskedik neki? Érezzük, ez nem teológiai kérdés... Hanem mindig kiegészíthetjük, pl, így: Kicsoda Ő számunkra? Kicsoda Ő a mi hétköznapjainkban? Kicsoda Ő a viharok idején? Kicsoda Ő, mennyire éljük át mindennapjainkban az Ő jelenlétét, az Ő mindenek felett való hatalmát és az Ő megmentő szeretetét?

Imádság: Jézus megmentő szeretetéért

Ének: 151, 264, 282, 464