ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2021/ 19.sz.

Lekció: Máté ev. 7, 7-11

Textus: „ Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek, ne szűnjetek meg hálát adni. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amely miatt most fogoly is vagyok..." (Kol.4, 2-4)

Most már jó néhány héttel húsvét után, éppen áldozócsütörtök előtt vagyunk. Egyházi ünnepeink során Jézus életeseményeire emlékezünk, és ilyenkor felidézzük az akkori tanítványok helyzetét is. Húsvét és pünkösd között bizony nem lehetett túl könnyű nekik. Mikor a gyászoló tanítványoknak a feltámadt Úr megjelenik, szívükben újra éled az öröm, a remény. De közben lassan búcsúzik is tőlük, mert nem maradhat, ki kell lépnie a tér és idő teremtett fizikai korlátai közül. Jézus „mennybekészülése" pedig új szomorúságot és értetlenséget szül bennük. Arra gondoltam, hasonló a mi templomi „karanténhelyzetünk" is: nem a megszokott formában lehettünk együtt, talán -templom nélkül-nem is tudtuk úgy átélni Istennel/Jézussal való kapcsolatunkat...És persze a következő esetleges búcsúzás Demoklész-kardja is itt lebeg a fejünk fölött... Hasonló tehát a helyzetünk... Egy biztos: Jézus ígérete! Azt igéri, hogy veletek vagyok/leszek, nem elszakadni akarok tőletek, hanem kapcsolatban, élő kapcsolatban! Hogyan? Imádságban!

Erről szól igénk ma, a Rogate, vagyis az imádság vasárnapján.

Mi jut eszünkbe először az imádságról? Talán csak az, hogy akkor beszélünk Istenhez. Többnyire panaszkodunk, segítséget kérünk bajainkban, nehéz élethelyzeteinkben. Elmondjuk a magunkét, s közben próbáljuk hinni, hogy nem reménytelen palackpostát hajítottunk a tengerbe segítségkérő hajótöröttként, hanem valahogyan, valamikor kérésünk „megérkezik" és „hatni fog"... Időnként hálát is adunk, mikor átéljük és felismerjük Isten segítségét, gondoskodását, ajándékait az életünkben. Néha kérdezünk és tanácsot kérünk, s időnként talán bűnbánó szívvel bocsánatot is.

Pál soraiban azonban az ige mindenekelőtt azt mondja az imádságról, hogy az kapcsolat! Szüntelen, folyamatosan imádkozzatok - kér az apostol - éberen-élőn, életformaként! Olyan legyen az imádság számotokra, mint a lélegzetvétel, mint az ébrenlét! Gondoljunk csak bele! Reggeltől estig együtt vagyunk szeretteinkkel, barátokkal, munkatársakkal.  Nem csak vasárnap beszélünk velük... Nem csak reggel vagy este pár mondatot. És nem mindig ugyanazt... Elég furcsa és tragikus is lenne!

A mi hitünk pedig, Testvérek, egy minket szerető és mindig jelen lévő Istenben való hit! Aki velünk van szüntelen, otthon és bárhol, ahol vagyunk, kerti munkában és takarításban, kikapcsolódásban, örömökben és próbákban. Ne csak hetente egyszer-kétszer váltsunk szót vele!

Mert az imádság erőforrás is! Mégpedig nem is a kérés, hanem a hálaadás által! Különös módon az a Pál biztat minket hálára, aki most megint éppen börtönben ül... S nem számonkérés van benne Isten felé, hanem hála! Igen, öröm forrása ez, mert átélhetjük, hogy valóban szeret, velünk van, gondoskodik rólunk, nem hagyott magunkra. A mi Covid-börtönünkben sem..! Ám sokszor nehéz hálát adni. Mikor inkább panasz van bennünk, nehéz körülmények, veszteségek, emberi bántások miatti szemrehányás, kétség, aggodalom. Pál mégis arra biztat, hogy ennek ellenére, csak kezdj el vele így beszélgetni, kezdj el hálát adni! Először csak apróbb dolgokért, azután - mert lassan eszedbe fognak jutni - nagyobbakért. Lehet, észre sem veszed, de már nem csak te mondod: Isten beszélget veled! Szentlelke által Ő hozza eléd, engedi látni, mennyi áldásban van részed, engedi látni a sok rosszban is a jót. Lehet, eleinte úgy érzed, csak te beszélsz, de közben kicsit kisimul a homlok, csendesedik a szív, enyhül a gyomor görcse, gyógyul a harag, a seb. Mert Isten beszél hozzád, mert a hálaadás segít meghallani, meglátni Őt, az Ő konkrét szeretetét az életedben.

Végül pedig az imádság: feladat! A másik emberért való közbenjárás. Hiszen csak a legőrültebb szerelmesek beszélgetnek egymással úgy, hogy csak egymással törődnek, hogy nincs más csak a te meg az én. Isten azonban szeretné, ha nem csak Őt látnánk meg, hanem az embertársunkat is - őt/őket is jól és igazán! Ezért kell Isten elé vinnünk egymást, az Ő fényébe beemelni, az Ő világosságában nézni a másikat. Lehet, hogy ez sem mindig könnyű. Talán mert már annyit könyörögtem érte, s úgy érzem, hogy reménytelen, s feladnám. Talán mert éppenséggel nem igazán kedveljük, sőt haragszunk rá, s inkább valami méltán lesújtó büntetést kérnénk neki. De az ige arra biztat, hogy csak kezdd el, hozd szóba Isten előtt, imádkozz érte! És ne csak az egészségéért, hanem azért, hogy megértse a „Krisztus titkát"... Talán észre sem veszed, de közben Isten is beszél hozzád őróla, embertársadról. Hozod vádakkal, kétségekkel, fájdalmakkal is, s közben mégis enyhül a harag, nő a megértés, megváltozik a szív indulata, és meglátod azt is az életében, őbenne, amit eddig nem láttál.

Imádkozzunk szüntelen és hálával és egymásért..! Michael Baughen, anglikán püspök szavaival szeretném befejezni:„Mindennap ismételd magadban: Ő az Úr és én Hozzá tartozom! Ennél fontosabb dolog nem létezik. Hagyd, hogy ez a gondolat betöltse szívedet! Örülj neki! Az Úr az Isten! És mindörökre az övéi vagyunk!"

Énekek: 77, 168, 274, 475