ÜZENET

A Celldömölki Református Egyházközség igehirdető lapja 2012/25.sz.

Lekció: Máté ev. 18, 1-7

Textus: „Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította és ezt mondta: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt. 18, 3)

Három hete, Finnországba, Lappföldön járva eljutottunk a Mikuláshoz... Átadtuk neki a kislányunk által neki írt levelet, váltottunk vele néhány szót, majd átadtuk helyünket a soron következő családnak... Néhány percre gyermeknek érezhettük magunkat! A gyermeklét minden titkával, izgalmával, örömével! Páratlan értékével!

Merthogy a gyermeklét képviseli a legnagyobb értéket - Jézus gondolkodása szerint. Mintha azt mondaná tanítványainak, akik az Isten országáról beszélgetve sem tudnak elszakadni a nagyság, a hatalom bűvöletétől, eléjük állítva egy kisgyermeket, hogy ez a csúcs, ez a cél, ilyenek legyetek...!

Egy parabola-görbével lehetne ezt ábrázolni: A gyermeklét van legközelebb az Istenhez („Istenszagú lények..." -mondta róluk Farkas István piarista pedagógus), aztán a legtöbben felnőve (?) nagyon eltávolodnak Istentől, hogy majd idős korban (a második gyermekkorban) újra Isten közelébe jussanak... A világ gondolkodása éppen ellentéte ennek: A gyermek „még senki" (ne szóljanak bele a felnőttek dolgába...), a felnőtt az már igen, főleg amíg anyagi hasznot tud hozni a társadalomnak, s az idősek, nyugdíjasok újra csak teher és púp a világ hátán...

Mi jellemzi a gyermek-létet? A klasszikus pszichológia ősbizalom-nak nevezi azt az anya és csecsemője közt kibonta-

kozó kapcsolatot, hogy az felnőve képes legyen szeretni, bízni az emberekben, s -természetesen- bízni az Istenben is. Ahogy egy kisbaba rábízza magát édesanyja karjaira, nekünk is úgy kellene bízni a mi Mennyei Atyánkban! Ezzel szemben miben-kiben bízik - a világ szerint- a felnőtt ember? Csak önmagában, embertársai felé pedig bizalmatlan! Aztán idős korban kap még egy esélyt az Istentől, hogy gyermeki, bölcs bizalommal újra rábízza magát...

Aztán a gyermekléthez hozzátartozik az is, hogy mindent úgy kapunk, minden ajándék! Szép az a gondolat, hogy a hívő ember tulajdonképpen egy felfelé fordított gyermek-tenyér... Bezzeg a felnőttek... Nekik az az érték, amit megszereznek... Két kezük munkájával... Amit fel tudnak mutatni... Trófeák, amiket ki tudnak tenni a falra... A gyermekeken kívül -talán már mondani sem kell - az öregek azok, akik újra örülni tudnak minden apró ajándéknak!

Igen, az öröm, az örülni tudás gyermeki képessége lehet a harmadik dolog, amiben példát vehetünk a gyermekektől. Az interneten olvastam valaki blogjában, hogy a gyermek akkor veszíti el ezt az „ősi, lét-örömöt", amikor az ajándékot kicsomagolva már nem a zirgő-zörgő csomagolópapírral kezd el játszani, hanem azzal, ami benne van... Amikor még az életnek, a Teljességnek, az Istennek örül (hogy mondja Pál: Örüljetek az Úrban mindenkor...!), nem pedig valaminek, ételnek, italnak, ruhának, autónak, pénznek - ahogy a felnőttek... Akik -Isten kegyelméből, megöregedve- ismét gyermekek lehetnek, s először meghallhatják, majd maguk is átélhetik e földre átszűrődő mennyei öröm hangjait...!

Ha „...olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek" -szól hozzánk Jézus, s mi kérhetjük, hadd tudjuk gyermekszemmel nézni a világot, gyermekkézzel elfogadni a dolgokat, s gyermekszívvel bízni az Istenben, s örülni az életnek!

Ének: 67. zsoltár, 167., 479., 485. dicséret